3. Kölykök a sötétben

  A kisfiú haja árnyalata teljesen megegyezett a játszótér világosbarna homokozójának színével. Vidáman, kuncogva játszadozott, ahogy a lapátjával belekanalazta a homokot kék színű vödrébe, majd kiöntötte. Ezt a folyamatot ismételgette, teljesen egyedül. Senki sem volt a közelében, még egy kósza lélek sem. Minden más gyerek inkább hintázott, mászókázott vagy libikókázott. Velük volt az anyukájuk, vagy éppen a játszópajtásaik.
  Egy kislány felfigyelt a fiúcskára, és valami különös szorítást érzett a szívében. Talán megsajdult volna, a magányos gyermek láttán? Ha ez egyáltalán előfordulhat ilyen fiatal korban.
Megállt a hintával, leszállt róla és összegyűjtötte műanyag játékait, majd a homokozó kisfiúhoz sétált.
  - Hé - szólt oda a neki. A fiúcska megszeppenten rápillantott. Valami nagyon különleges, valami szokatlan volt nézésében, de a még csak három éves kislány nem vette észre hogy mi lehet az. Hiszen még ilyen gyermekkorban nem a kinézet a legfontosabb, szóval nem is gondolkodott rajta tovább. - Játszhatok veled?
  - Ha szeretnél.. - válaszolt gyermekies hangján. 
  - Igen, nagyon is! - ezt már felbátorodva mondta. Odaült a fiú mellé, és most már ketten lapátolták szüntelen a homokot. 
  Az órák csak úgy teltek, a két gyermek pedig csak játszott, egymás társaságának minden percét kiélvezve. A kislány dadája, akivel a játszótérre érkezett éppen egy padon ült, és egy magazint lapozgatott. A lemenő nap narancssárga sugarai árnyékot vetettek arcára, amitől pár évvel idősebbnek nézett ki. Szemeit csak nagyon néha emelte el a papírlapok szövegeiből, hogy a munkáját végezze, azaz vigyázzon a gyermekre, de a mostani éppen egy ilyen pillanat volt ; röhejesnek találta, ahogyan a csokoládébarna hajú, és karamell barna szemű, bátor tekintetű, talpraesett kislány egy alacsony, óvatos pillantású fiúcskával foglalkozik.
   - Bújócskázunk? - kérdezte a kisfiú, de még mielőtt válaszolhatott volna a lány, egy két fejjel magasabb fiú vonalait vélte felfedezni maga előtt a talajon. 
  - Nem öcskös, ideje hazamenni. -  Hangjából vidámság csengett, és féltő szeretet. A lány megfordult, és egy körülbelül tíz éves fiú nézett le rá. 
  - Oké, bátyó - válaszolt, viszont az ő hanglejtéséből mintha csalódás sugárzott volna. - Szia kislány, remélem még látjuk egymást! - nézett vissza ragyogó tekintettel, de akkor már méterek választották el őket egymástól. A lány csak keserű mosollyal intett neki, hiszen tudta ; ők már többé nem találkoznak, hiszen csak egy hétre nyaralni jöttek ide, és holnap reggel már indulnak is haza, New Yorkba.



  Harmonyt a felkelő nap sugarai ébresztették, s gombóccal a torkában ült fel ágyáról. Nem értette az álmát, hiszen tényleg megtörtént évekkel ezelőtt. Nem tudta miért most jutott eszébe, és hogy miért ilyen formában, azt meg pláne nem, hogy mi jelentősége lehet.
  Kopp. Szerda van, tehát ez csak egyet jelenthet ; édesanyja bejött hozzá látogatóba.
Nagy örömmel tárta ki a szobaajtót, és meglátta a festett szőke fürtös nőt. Egészen hasonlított rá, csak ő magasabb volt, a haja dúsabb, az álla vonala csontosabb. Kora nem igazán látszódott meg rajta, csakis néhány ránc világoskék  szeme sarkában. Harmony mindig is haragudott a sorsra hogy nem anyja genetikáját kapta, hanem apjáét ; ő alacsony volt, seszínű barna szemekkel és hajjal.
Szeretetteljesen ölelte át lányát, majd belépett a szobába, leült az ágyra, és elkezdtek beszélgetni. Harmony régebben imádott az anyjával cseverészni, de ez mára megváltozott. Érezte a nőn, hogy mélységesen csalódott benne, és nem hisz neki. Ezek miatt már ő maga is elvesztette a bizalmát őfelé.
  Az idő csak telt, és Dianne, Harmony anyja úgy érezte, itt az ideje hogy búcsút vegyen lányától. Megindultak az intézet kijárata felé. Csendben sétáltak a csupán lemeszelt falú, dohos folyosón, aminek a sarkai teli voltak pókhálókkal és penésszel. Remek hely, tűnődött Harmony, amikor Nathanielbe ütköztek. Harmony kötelességének érezte bemutatni a fiút az anyjának, hiszen ő az egyetlen barátféleség akit megismert itt.
  - Anya, ő itt Nathaniel Florance. Nathan, ő itt az anyám, Dianne. - Mutogatott felváltva a mellette és előtte álló emberre. Nathaniel tekintete kissé zavarban volt, nem tudta mit kezdjen a kialakult helyzettel. Dianne arca azonban úgy elsápadt, mintha szellemet látott volna. Ébenfekete pupillái világoskék írisze közepén egészen hangyányira zsugorodtak, de csak pár pillanatig tartott az egész kábulat, mert a nő gyorsan magához tért.
  - Örülök hogy megismerhetlek, Nathaniel - nyújtott kezet.  Hangja egészen vékony volt. Mintha még remegett is volna.
  - Részemről a szerencse - biccentett, majd kezet rázott vele.
  - Szia kincsem, majd találkozunk - ölelte meg gyorsan lányát, majd el is ment.
  - Oké, ez furcsa volt - nézett Harmony a fiúra, de az ő tekintete már a bejárati ajtón pihent. Egy magas férfi lépett be rajta, és egyenesen feléjük tartott.
  - Öcskös! - kiáltott fel, majd átölelte Nathanielt. Tehát a bátyja. Milyen különös, hiszen nem is hasonlítanak!
  - Harmony, ő itt a bátyám, Jaydeen Florance. Jay, ő Harmony Cinder. - Most Nathanön volt a sor, hogy bemutassa a lányt egy családtagjának.
  Jaydeen arca, haja és egész csontozata különbözött Nathanielétől. Pillantásuk között ég és föld volt. Jay haja éjsötét volt, oldalra fésült és egészen passzolt fehér bőre kontrasztjához. Szája halványpiros, formás foltként emelkedett ki bőréből. Íriszei világoszöldek voltak, mint Harmony kiskori házuknál a frissen nyírt gyep. Szemeit sötét fekete, sűrű szempillák koronázták. Fekete ingén, bőrdzsekijén, farmerján és bakancsán látszottak hogy nem egy olcsó darabok voltak.
Annyira nem illett az egész intézet összképébe. Mint amikor egy gazdag kis suhanc  egy lerobbant kórházba kerül.
  - Ó, ha tudtam volna hogy ilyen gyönyörű hölgyek vannak itt, lehet én is beugrottam volna veled - paskolta meg öccse vállát, majd Harmonyra kacsintott.
  - Jaydeen, bírjál magaddal! - morgott rá Nathaniel, majd lesöpörte magáról bátyja karját, és a lány oldalára állt.
  - Más körülmények között meghívnálak egy italra.. - kacsintott ismét. Harmony elgondolkodott, hogy most vagy tikkel a szeme, vagy részeg lehet. Kora reggel.
  - Köszönjük a műsort Jaydeen, de ha értelmesebbre nem futja, akár el is mehetsz. - Nathaniel tekintetéből jövő szikrák már szinte égették Harmony bőrét.
  - Jól van öcskös, úgy is van némi elintéznivalóm. - A férfi tekintetében volt valami szórakozott, mintha a nevetőráncok rögtön összefutnának szeme sarkában. - Örültem, kedves Harmony - nézett vissza az ajtóból, majd intett és kilépett, hogy folytassa az irodai munkáját. Mert ő abba a világba sokkal jobban beleillik, mint ide, az intézetbe, még ha csak látogatónak is.
  Ahogy bátyja elment, Nathaniel tett két lépés távolságot Harmonytól, majd elindult visszafelé, az igénytelen folyosón.
  - Mit csináljunk ma? - kérdezte a lány, miközben nagy léptekkel követte a fiút.
  - Azt teszel amit akarsz. Semmi közöm hozzá - válaszolt. Hangja rettentően fagyos volt, mintha egy idegennel beszélne. Sőt, még rosszabb.
  - Hé, mi a baj? - tett fel egy újabb kérdést a lány. Hiszen az előzőnap olyan jól kijöttek egymással.
  - Semmi - állt meg hirtelen Nathaniel. - Most megyek. Kérlek hagyj magamra.
Harmony csak állt a folyosón, és az egyre távolodó alakot figyelte. Mit tett, amivel magára haragította a fiút? A maga előtt lejátszódó pillanatokról az álma jutott eszébe. Csak most ezúttal egy vidám, naplemente helyett, csupán kölyköket látott az elveszett, reménytelen és megtört sötétben.

Sziasztok!
Igen, tudom, ez a rész nagyon nagyon gyenge lett, de betegen csak erre vagyok képes. Sajnálom, hogy csalódást okoztam, de nem lehet az ember mindig a csúcson.
Brooklyn xx