1. Mint a háború

  Már negyedik napja hogy Harmony végigsétál a sivár, meszelt falú öreg folyosón, s kényelmetlenül beszívja a dohos levegőt. Végtelen méretű lyukat váj hátán az ott dolgozó emberek lenéző tekintete. Papucsa csoszogó, cuppogó hangja csak arra készteti, hogy száját erősen összeharapja. Már puszta jelenlétével feltűnést kelt, mint a megtévesztő külsejű drogcsempész ribanc. Mert rá mindenki így tekint. Mint egy senkire, a legutolsó sarkon állóra. Pedig ő egyáltalán nem ilyen, de ezt csak ő tudja, saját magáról. És ez édeskevés. Ha legalább egy valaki lenne, aki tekint rá legalább egy aprócska arányban is emberként, máris lenne miértje hasztalan életének.
  - Cinder, menjen a kezelője irodájába öt percen belül - szólítja meg az egyik ápolónő ridegen. Fel sem néz a kezében heverő stóc papír közül, csak lefirkant valamit és már tovább is lép.
Mit tehettem már megint?, gondolta magában unottan.
  Cseppet sem sietősen állt meg egy mahagóni színű, nagy faajtó előtt, melyen aranyszínű betűkkel volt kirakva az igazgatóhelyettes neve ; Mr Hector Ravenshill.
  - Jó napot,  Mr Ravenshill - köszönt a lány ahogy kopogás után belépett. Szét sem nézett, csak tekintetét egyszerűen a kreol bőrű, öregedő, őszes hajú kezelőjére emelte.
  - Miss Cinder - biccentett vissza. Sötétkék színű nyakkendőjét kissé meghúzta fehér, vasalt ingén, majd krahácsolt egyet. Hangján meglehetett hallani hogy dohányzik. - Mivel maga az első olyan páciens akivel semmi probléma nem volt mióta bekerült, igen súlyos vádak mellett, magát nyilvánították a legmegbízhatóbbnak - mondta.
Harmony csak biccentett egyet, mire háta mögül éles nevetés csendült fel. Valaki más is volt bent még rajtuk kívül? Fel sem tűnt neki, viszont most hátrafordult, s szembe nézve az idegennel eléggé rácsodálkozott. Az egyik bőrülésben ült összefont karokkal. 18 éves lehetett, akárcsak Harmony. Aranybarna, szinte szőke haja középhosszú tincsekben lógtak fülénél. Arcán aranyosan csillant meg a halovány borosta. Jobb szeme alatt sötétlila véraláfutás húzódott, rózsaszín ajkát pedig egy hosszú seb csúfította melyből még egészen kicsit szivárgott a vörös vér. Volt valami különleges megjelenésében. Talán az íriszei lehettek azok. Egyik oldalon olyan kék volt, mint a dühödt tenger vad hullámai, a másikon pedig aranybarna, mint a forró karamell. Úgy szikráztak, mint a háború. Heterochromia.
  - Mint látja, az úr nem éppen a leg.. khm.. modorosabb és erkölcsösebb, ezért  ha nem bánja,  magára bízzuk, hogy foglalkozzon vele a szabadidejében. Természetesen nem marad díjtalanul, ugyanis a szenvedéseiért cserében fél évvel előbb kiengedjük - Ravenshill kérlelve nézett Harmonyra. Ez a négy borzalmas, pokoli nap után végre valaki normális érzelmet is mutat felé! És előbb is szabadulhat innen. De megéri ez egyáltalán? Mennyire lehet veszélyes az a fiú? Hogyan kerülhetett be? Miért van összeverve?
  - Pontosan mit ért az alatt, hogy foglalkoznom kell vele? Olyan veszélyes lenne, hogy akár annyit is felajánlanak, hogy ennyivel előbb mehetek haza?
  - Tudja, Nathaniel elég problémás fiatalember. Csak azt szeretnénk, hogy maga hasson rá. Hátha egy kortársának jobban megnyílik, mint az itt dolgozóknak.
  - Hé, én is itt vagyok! - szólt be szórakozottan az említett.
Tehát Nathaniel. Milyen különös név. Akárcsak maga, az egész lénye, gondolta Harmony. Fejét a fiú felé fordította, s csak bámulta pár másodpercen keresztül, ahogyan ült a fotelben és különleges tekintetét a rácsos ablakon nyugtatta.
  - Rendben. Elvállalom - sóhajtott, mintha egy olyan nagyon nagy szívességet kértek volna tőle. De lehet hogy ez tényleg komoly dolog lesz?
  - Oké, mehetnek - állt fel Ravenshill. Széke egy nagy reccsenéssel válaszolt mozdulatára.

  Nathaniel lépett ki előbb az ajtón, mögötte Harmony. Csendesen sétáltak a fehér folyosón az orvosi szobához, s majd amikor odaértek szintén egymás mögött léptek be a szürke ajtón.
Senki sem volt a teremben, csak egy asztal, ami steril papírtörlővel volt borítva.
  - Ülj fel oda - mutatott rá Harmony. Nathaniel vágott egy grimaszt, de úgy cselekedett ahogyan parancsolta neki.
A lány a tömérdeknyi gyógyszeres  fiók között matatva kereste a fertőtlenítőt, némi gézt és jeget, vagyis legalább valami hideget ami borogatásként szolgálhat. Mikor megtalálta az előbb említett kellékeket odalépett a fiúhoz, de egyszerűen nem érte fel. Alapból volt vagy 185 centiméter, és hogy egy magasított asztalon ült egyáltalán nem segített a helyzeten.
  - Öhm, mégis lejönnél? - kérdezte Harmony miközben szája szélét rágcsálta.
  - Nocsak, nem érsz fel? - kuncogott Nathaniel.
  - Úgy tűnik.. - sandította oldalra tekintetét.
A fiú egy gyors mozdulattal leugrott az asztalról, majd a mellette terpeszkedő székre ült.
  - Egyébként, Harmony Cinder a nevem - mutatkozott be a lány miközben egy gézt leöntött egy kevés sebfertőtlenítő szerrel.
  - Oké.
  - Mi az, te be sem mutatkozol? - kérdezett vissza sértődötten.
  - Már úgy is tudod a nevem. Nathaniel.
  - És a vezetékneved? 
  - Az egyáltalán miért érdekelne téged? - vonta fel egyik szemöldökét.
  - Mivel a következő másfél évben veled kell töltenem a lehető legtöbb időmet.
  - Ez esetben.. - vigyorodott el. - A nevem Nathaniel Florance. Vannak akik Nathnek szólítanak.
  - És mi van a Nathannel?
  - Mi lenne? Eddig senki sem hívott így.
  - És mi lenne.. - Harmonynak még így is kissé le kellett hajolnia hogy rendesen elérje az arcát. Először a fiú ajkait, a sebet törölte át a gézzel. Olyan közel volt, hogy már ő is érezte a fertőtlenítő csípős szagát, Nathaniel mentás és nikotinos leheletével keverve. - Ha én Nathannak becéznélek?  - csak suttogást tudott kicsikarni hangszálaiból.
  - H-ha szeretnéd.. - a fiú is csak suttogni tudott. Olyan meghitt pillanat volt ez. Igaz, 15 perce ismerték csak egymást, de mégis megpattant az a bizonyos szikra, mely még sokáig tüzelte őket.

Sziasztok! 
Remélem ez a blogom is tetszeni fog nektek, akárcsak az Angel, igaz ez kicsit másabb lesz.
Őszinte véleményeket várok kommetnben!
Iratkozzatok fel, valamint lépjetek be a blog vadiúj Facebook csoportjába is!
Brooklyn xx