4. Mérges tollal írtam

    A bár teli volt gazdag fiatalokkal, és néhány már korosodó, szürke hajú férfival, akik túlságosan el voltak foglalva a kristálypoharukba töltött aranybarna színű alkohol fogyasztásával, és a bőven húszas éveikben járó táncos lányokkal, akik a színpadon tekeregtek hogy szórakoztassák a közönséget, vagy éppen a rendelt italokat kézbesítsék a rendelőiknek, igencsak hiányos öltözetben.  Jaydeen Florance a pult fölé könyökölve meredt a poharára, gondolatai kereszttüzébe zártan. Az élete teljesen kicsúszott a kezei közül. Az öccse, kinek mindig megfelelő példát akart mutatni, most egy nevelőintézetben rontja a már így sem éppen kellemesnek mondható levegőt, és még ő, a saját bátyja sem tudja miért jutott oda, csakis az apjuk, aki tehetett volna ez ellen, de inkább Dominikán tengeti szabadidejét, koktélokkal és fiatal nőkkel körülvéve. Igen, mindig is ilyen volt, hiszen ő Jensen Florance, aki első felesége halála után elvesztette az irányítást, és mindent maga mögött hagyott, a gyerekeivel együtt, és így megy ez már öt kemény éve. Jaydeen 20 éves volt anyja halálukkor, Nathaniel viszont csak 13. Nehéz időszak volt ez nekik, de öccsének főképpen. Ő mindig is anyásabb volt, szinte Janette volt a lelki társa, vele tudott olyan igazán őszintén beszélni. Akkor ütöttek be a problémák a fiúnál, amikor szeretett anyja halála után apja undorodva nézett rá. A temetés után Nathaniel és Jensen között egy bizalmas beszélgetés hangzott el, és a rá következő napon Jaydeen csak egy levelet talált apja dolgozószobájának barna színű, fából készült íróasztalán, amiben csupán annyi állt, hogy új életet kezd egy másik kontinensen, ahol már semmi szüksége a fiaira, de azért minden hónapban küld egy igen magas, bizonyos összeget, amiből bőségesen meg tudnak élni. Lehet hogy a pénzt eltudta intézni, de az sosem tűnt fel neki, hogy a fiainak apaként van rá szükségük, nem egy bankként.  Akkor került Nathaniel először rossz társaságba. 14 volt, amikor rászokott a dohányra, 16 évesen voltak drogproblémái, és mindez csakis apjuk miatt, aki magasról tett rájuk. Az akkor éppen felnőtté váló Jaydeen pedig kötelességének érezte, hogy vigyáznia kell öccsére, akármilyen nehéz feladat is lesz ez, és most úgy érezte, ahogy az alkoholtól, és fülledt erotikától bűzlő bárban ült, hogy kudarcot vallott báttyként, emberként és újságíróként. Amikor kisgyermekként elképzelte a jövőjét, egyáltalán nem ezt a férfit látta, hanem egy magabiztos, keményen dolgozó embert, akinek ilyenkor már van egy szerető felesége és egy kisfia, vagy kislánya.
  - Nocsak, nocsak, mit keres itt a nagy híres Jaydeen Florance? - a férfi teste megfeszült a nyájasan csengő hangtól. Hosszú ujjaival erősen rámarkolt a poharára, majd szemeivel mélyen az érkező arcába ásta magát. 
  - Mit akarsz, Shannon? Nincs ki életét megkeserítened, ezért megjött a kedved a topless lányokhoz? - nyögte ki összeszorított fogai között, miközben egyik oldalon felvonta szemöldökét. 
  - Csak nem rádöbbentél, hogy se perc alatt eltudom venni a munkád? - annyira, de annyira tipikus volt. Hosszú combjait fekete ceruzaszoknya takarta el, melyből fehér inge lazán kibuggyant. Nyakában ragyogó gyöngysor húzódott, haja szőke csigákban hullott vállaira. Arcát gyönyörű smink takarta ; vastag szája sötétvörös rúzzsal volt kitöltve, fagyos kék szeme erős fekete szemhéjtussal volt kihúzva, hatalmas műszempillákkal kiegészítve. Szokásos gyilkos tekintettel pillantgatott szerte a klubban. Igen, kifejezetten ő volt Marzia Shannon. 



     Harmony a szobájában ült, és egy szakadt lapú könyvet olvasott. A minap találta, a vaságya alá volt becsúsztatva. Mikor először kinyitotta, a kis, levegőtlen helyiséget hatalmas porfelhő terítette be. A lány köhécselt párat, majd elgondolkodott, hogy vajon szokták e takarítani az épület szobáit. Már jó ideje itt lehet, hogy nem vette még észre senki?
  Nyomtatott betűk helyett, vastag körvonalú, valószínűleg fekete filccel írt sorokat vélt felfedezni. A betűk szép kerekek voltak, olyan régimódiak. Harmony akárhogy is nézte, nem értette a mondatokat. Valószínűleg francia volt. Igen, minden bizonnyal francia. Egyszer, még évekkel ezelőtt, még mindez előtt, mikor normális tinilány volt, volt egy film. Valami vígjáték, amire bár már nem nagyon emlékezett, de az még az eszében volt, hogy rögtön megragadta a fantáziáját, és miután végignézte, utánaolvasott a dolognak. Egy francia eredetű film volt. Ez alapján ismerte fel lapokon sorakozó szavak nyelvezetét. 
Rendben, ez így érdekes lesz, gondolta, miközben gyorsan átfutott a könyv belsején, és hirtelen meglátott valamit. Egy név szerepelt benne. Jensen Florance. Florance, Florance, Florance.. Ezt a nevet hajtogatta magában, míg nem pár másodperc után beugrott, honnan is olyan ismerős. Nathaniel! Teljesen megfeledkezett a fiúról, és az ígéretétől, miszerint foglalkoznia kell vele. Gyorsan összecsukta a könyvet és visszacsúsztatta az ágy alá, remélve senki sem találja meg. Valójában ez a gondolat hiába való volt, hiszen eddig sem tűnt fel senkinek a kis tárgy létezése. 
 Laza lófarokba kötötte gesztenyeszín haját, meztelen lábait a műanyag papucsába csúsztatta, majd lenyomta a kilincset, és kilépett az ajtón. Olyan fájdalmas, kínzó hanggal szólalt fel a kora esti csendben, hogy Harmony tarkóján felálltak a kegyetlenül rövid hajszálak, melyeket annyira utál. 
Zakatoló szívvel csörtetett tovább a folyosó félhomályában. Tekintetét az egyik pókhálós, lepattogzott festékes sarokból kapkodta a másikba. Senkivel sem találkozott, és ez egy szinten lenyugtatta, mégis különös szorongás lappangott mellkasában, míg oda nem ért a fiú szobájának ajtaja elé. Csak ácsorgott a barna, régimódi bejárat előtt, miközben azon agyalt, tulajdonképpen miért is jött ide. Egy részt kötelességből, másrészt túlságosan is fúrta az oldalát a könyv, és a benne szereplő név. Lehet, hogy Nathaniel rokona, és tud valamit. De az is ugyanúgy előfordulhat, hogy fogalma sincs az egészről. Talán elhamarkodott döntés volt ez miatt idejönni (mert ugye az ember fantáziája előrébb van a kialakított sorrendben, mint a kötelességérzet). 
Sóhajtott egy mélyet, már minden mindegy alapon, és bekopogott. Nyolc másodperc - semmi. Tizenhat másodperc - semmi. Huszonnégy másodperc - nem túl meglepő, ha azt állítom, semmi. Újra megemelte kezét, és újra kopogott. Semmi, semmi és persze semmi válasz az ajtó túloldaláról. Nagyszerű. Újabb kopogás, újabb másodpercek, síri csönddel. 
 Harmony türelmetlen lett. Sosem voltak kötélidegei, főleg nem ha már alapból izgatott volt. Megunta, hogy csak áll ott, mint egy kupac feleslegesség, így hát arra jutott, hogy benyit. Senki sem olyan hülye, hogy nyitva hagyja az ajtaját, de azért megpróbálta. Rámarkolt a hideg, síkos kilincsre, lenyomta, és legnagyobb meglepődésére az ajtó kinyílt előtte. Ugyan rágta még egy ideig a szája szélét, hogy mennyire, de mennyire nem helyes döntés csak úgy benyitni egy idegen szobájába, de végül a szívére hallgatott, a józan esze helyett. Halkan becsukta maga után az ajtót, és szétnézett a szobában. Csupa fehérség és tisztaság. Ezzel a két szóval lehet legjobban leírni az állapotot, amit ott uralkodott. Na jó, a tisztaság kicsit túlzás egy ilyen helyen, úgyhogy inkább az érintetlen jelzőt használnám. Az ágyban mintha még senki sem feküdt volna, a kis kopott asztalka előtt heverő széken mintha még senki nem ült volna. Se egy ruha, egy táska, vagy akárcsak egy papír zsebkendő sem foglalta sehol a helyet. Az ablak annál inkább nyitva volt. És.. És valaki éppen mászott be rajta. 
Harmony megdörzsölte szemeit, és mintha szellemet látna, úgy meredt a mostanra már előtte álló fiúra. 
  - Te.. Te meg mégis mi a fenét csinálsz? - nyögte ki végül hitetlenül. 
  - Nem egyértelmű? - vonta fel Nathaniel fél szemöldökét. Már egészen sötétedett, de kétszínű íriszeiben tisztán lehetett látni a nyugodtságot. Harmonyról ez már kevésbé volt elmondható. 
  - Hogyan..? Mit? Egyszerűn.. Mit csinálsz? - tette fel a kérdést újból, még mindig értetlenül. 
  - Unatkoztam, úgyhogy kinyitottam az ablakot. El akartam szökni, de a rácsok megakadályoztak.. Volna. - Teljesen természetesen közölte, egy vállrándítással megtoldva.  
  - Volna?
  - Kinéztem, és megláttam, hogy a csavarok igen csak lazák. Így hát gondolkodás nélkül kezdtem kitolni az egészet, és az meg is mozdult. Komolyabbnak hittem ezt a helyet, azt gondoltam, legalább kicsit ki fog fogni rajtam. De csalódnom kellett. Innen még egy óvodás is ki tud szabadulni, ha akar. 
  - Jézusom. Nathaniel.. De várj, ha kijutottál, akkor mégis mi a francért jöttél vissza? Mert nem hinném, hogy annyira nagyon fűtött a kötelességérzet. 
  - Valóban. Egyszerűen csak így láttam jónak. Van itt valami, ami ide köt. - Lassan, tagoltan beszélt, miközben tekintetét a lányéba véste. 
  - O oo. Azt hiszem, tudom is, hogy mi az. - Fecsegte Harmony, összeszűkített szemekkel. 
  - Igazán? - húzta fel fél szemöldökét a fiú. Újra. 
  - Tudod, ki az a Jensen Florance? - kérdezte Harmony, mire Nath arcán egy furcsa ábrázat villant át. 
  - Tessék? - kérdezett vissza, de végül hozzátette, s szemeit lesütötte - Ő az apám. 
  - Találtam egy könyvet. Az ágyam alá volt téve. Kézzel írták, franciául. Az egyik oldalon akadt meg a szemem ezen a néven. És.. Még valami Janette is volt benne. 
  - Janette Franciaországban született. És az anyám volt. - Mondta halkan, és keserűen elmosolyodott.

Sziasztok! 
Hú, igen, tudom. Szörnyű vagyok, hogy már hónapok óta nem volt új fejezet, és erre elfogadható magyarázatom sincs, csak annyi, hogy lusta voltam.. :)
Nem tudom, fogalmam sincs, mennyi olvasóm maradt meg (ja, valószínűleg semennyi. Mindegy, magamnak köszönhetem!), de azért remélem annak aki elolvasta, tetszett ez a fejezet is. Nem tudom a következő mikor jön, de igyekszem. Csak hát ha egyszer ilyen menthetetlenül lusta az ember lánya..:) B xx 

3. Kölykök a sötétben

  A kisfiú haja árnyalata teljesen megegyezett a játszótér világosbarna homokozójának színével. Vidáman, kuncogva játszadozott, ahogy a lapátjával belekanalazta a homokot kék színű vödrébe, majd kiöntötte. Ezt a folyamatot ismételgette, teljesen egyedül. Senki sem volt a közelében, még egy kósza lélek sem. Minden más gyerek inkább hintázott, mászókázott vagy libikókázott. Velük volt az anyukájuk, vagy éppen a játszópajtásaik.
  Egy kislány felfigyelt a fiúcskára, és valami különös szorítást érzett a szívében. Talán megsajdult volna, a magányos gyermek láttán? Ha ez egyáltalán előfordulhat ilyen fiatal korban.
Megállt a hintával, leszállt róla és összegyűjtötte műanyag játékait, majd a homokozó kisfiúhoz sétált.
  - Hé - szólt oda a neki. A fiúcska megszeppenten rápillantott. Valami nagyon különleges, valami szokatlan volt nézésében, de a még csak három éves kislány nem vette észre hogy mi lehet az. Hiszen még ilyen gyermekkorban nem a kinézet a legfontosabb, szóval nem is gondolkodott rajta tovább. - Játszhatok veled?
  - Ha szeretnél.. - válaszolt gyermekies hangján. 
  - Igen, nagyon is! - ezt már felbátorodva mondta. Odaült a fiú mellé, és most már ketten lapátolták szüntelen a homokot. 
  Az órák csak úgy teltek, a két gyermek pedig csak játszott, egymás társaságának minden percét kiélvezve. A kislány dadája, akivel a játszótérre érkezett éppen egy padon ült, és egy magazint lapozgatott. A lemenő nap narancssárga sugarai árnyékot vetettek arcára, amitől pár évvel idősebbnek nézett ki. Szemeit csak nagyon néha emelte el a papírlapok szövegeiből, hogy a munkáját végezze, azaz vigyázzon a gyermekre, de a mostani éppen egy ilyen pillanat volt ; röhejesnek találta, ahogyan a csokoládébarna hajú, és karamell barna szemű, bátor tekintetű, talpraesett kislány egy alacsony, óvatos pillantású fiúcskával foglalkozik.
   - Bújócskázunk? - kérdezte a kisfiú, de még mielőtt válaszolhatott volna a lány, egy két fejjel magasabb fiú vonalait vélte felfedezni maga előtt a talajon. 
  - Nem öcskös, ideje hazamenni. -  Hangjából vidámság csengett, és féltő szeretet. A lány megfordult, és egy körülbelül tíz éves fiú nézett le rá. 
  - Oké, bátyó - válaszolt, viszont az ő hanglejtéséből mintha csalódás sugárzott volna. - Szia kislány, remélem még látjuk egymást! - nézett vissza ragyogó tekintettel, de akkor már méterek választották el őket egymástól. A lány csak keserű mosollyal intett neki, hiszen tudta ; ők már többé nem találkoznak, hiszen csak egy hétre nyaralni jöttek ide, és holnap reggel már indulnak is haza, New Yorkba.



  Harmonyt a felkelő nap sugarai ébresztették, s gombóccal a torkában ült fel ágyáról. Nem értette az álmát, hiszen tényleg megtörtént évekkel ezelőtt. Nem tudta miért most jutott eszébe, és hogy miért ilyen formában, azt meg pláne nem, hogy mi jelentősége lehet.
  Kopp. Szerda van, tehát ez csak egyet jelenthet ; édesanyja bejött hozzá látogatóba.
Nagy örömmel tárta ki a szobaajtót, és meglátta a festett szőke fürtös nőt. Egészen hasonlított rá, csak ő magasabb volt, a haja dúsabb, az álla vonala csontosabb. Kora nem igazán látszódott meg rajta, csakis néhány ránc világoskék  szeme sarkában. Harmony mindig is haragudott a sorsra hogy nem anyja genetikáját kapta, hanem apjáét ; ő alacsony volt, seszínű barna szemekkel és hajjal.
Szeretetteljesen ölelte át lányát, majd belépett a szobába, leült az ágyra, és elkezdtek beszélgetni. Harmony régebben imádott az anyjával cseverészni, de ez mára megváltozott. Érezte a nőn, hogy mélységesen csalódott benne, és nem hisz neki. Ezek miatt már ő maga is elvesztette a bizalmát őfelé.
  Az idő csak telt, és Dianne, Harmony anyja úgy érezte, itt az ideje hogy búcsút vegyen lányától. Megindultak az intézet kijárata felé. Csendben sétáltak a csupán lemeszelt falú, dohos folyosón, aminek a sarkai teli voltak pókhálókkal és penésszel. Remek hely, tűnődött Harmony, amikor Nathanielbe ütköztek. Harmony kötelességének érezte bemutatni a fiút az anyjának, hiszen ő az egyetlen barátféleség akit megismert itt.
  - Anya, ő itt Nathaniel Florance. Nathan, ő itt az anyám, Dianne. - Mutogatott felváltva a mellette és előtte álló emberre. Nathaniel tekintete kissé zavarban volt, nem tudta mit kezdjen a kialakult helyzettel. Dianne arca azonban úgy elsápadt, mintha szellemet látott volna. Ébenfekete pupillái világoskék írisze közepén egészen hangyányira zsugorodtak, de csak pár pillanatig tartott az egész kábulat, mert a nő gyorsan magához tért.
  - Örülök hogy megismerhetlek, Nathaniel - nyújtott kezet.  Hangja egészen vékony volt. Mintha még remegett is volna.
  - Részemről a szerencse - biccentett, majd kezet rázott vele.
  - Szia kincsem, majd találkozunk - ölelte meg gyorsan lányát, majd el is ment.
  - Oké, ez furcsa volt - nézett Harmony a fiúra, de az ő tekintete már a bejárati ajtón pihent. Egy magas férfi lépett be rajta, és egyenesen feléjük tartott.
  - Öcskös! - kiáltott fel, majd átölelte Nathanielt. Tehát a bátyja. Milyen különös, hiszen nem is hasonlítanak!
  - Harmony, ő itt a bátyám, Jaydeen Florance. Jay, ő Harmony Cinder. - Most Nathanön volt a sor, hogy bemutassa a lányt egy családtagjának.
  Jaydeen arca, haja és egész csontozata különbözött Nathanielétől. Pillantásuk között ég és föld volt. Jay haja éjsötét volt, oldalra fésült és egészen passzolt fehér bőre kontrasztjához. Szája halványpiros, formás foltként emelkedett ki bőréből. Íriszei világoszöldek voltak, mint Harmony kiskori házuknál a frissen nyírt gyep. Szemeit sötét fekete, sűrű szempillák koronázták. Fekete ingén, bőrdzsekijén, farmerján és bakancsán látszottak hogy nem egy olcsó darabok voltak.
Annyira nem illett az egész intézet összképébe. Mint amikor egy gazdag kis suhanc  egy lerobbant kórházba kerül.
  - Ó, ha tudtam volna hogy ilyen gyönyörű hölgyek vannak itt, lehet én is beugrottam volna veled - paskolta meg öccse vállát, majd Harmonyra kacsintott.
  - Jaydeen, bírjál magaddal! - morgott rá Nathaniel, majd lesöpörte magáról bátyja karját, és a lány oldalára állt.
  - Más körülmények között meghívnálak egy italra.. - kacsintott ismét. Harmony elgondolkodott, hogy most vagy tikkel a szeme, vagy részeg lehet. Kora reggel.
  - Köszönjük a műsort Jaydeen, de ha értelmesebbre nem futja, akár el is mehetsz. - Nathaniel tekintetéből jövő szikrák már szinte égették Harmony bőrét.
  - Jól van öcskös, úgy is van némi elintéznivalóm. - A férfi tekintetében volt valami szórakozott, mintha a nevetőráncok rögtön összefutnának szeme sarkában. - Örültem, kedves Harmony - nézett vissza az ajtóból, majd intett és kilépett, hogy folytassa az irodai munkáját. Mert ő abba a világba sokkal jobban beleillik, mint ide, az intézetbe, még ha csak látogatónak is.
  Ahogy bátyja elment, Nathaniel tett két lépés távolságot Harmonytól, majd elindult visszafelé, az igénytelen folyosón.
  - Mit csináljunk ma? - kérdezte a lány, miközben nagy léptekkel követte a fiút.
  - Azt teszel amit akarsz. Semmi közöm hozzá - válaszolt. Hangja rettentően fagyos volt, mintha egy idegennel beszélne. Sőt, még rosszabb.
  - Hé, mi a baj? - tett fel egy újabb kérdést a lány. Hiszen az előzőnap olyan jól kijöttek egymással.
  - Semmi - állt meg hirtelen Nathaniel. - Most megyek. Kérlek hagyj magamra.
Harmony csak állt a folyosón, és az egyre távolodó alakot figyelte. Mit tett, amivel magára haragította a fiút? A maga előtt lejátszódó pillanatokról az álma jutott eszébe. Csak most ezúttal egy vidám, naplemente helyett, csupán kölyköket látott az elveszett, reménytelen és megtört sötétben.

Sziasztok!
Igen, tudom, ez a rész nagyon nagyon gyenge lett, de betegen csak erre vagyok képes. Sajnálom, hogy csalódást okoztam, de nem lehet az ember mindig a csúcson.
Brooklyn xx

2. Gyönyörű sebek kritikus ereken

  Harmony elhúzódott, és a kukába dobta a kissé véres gézt, még mindig a fiú leheletétől szédülten.
Nathaniel a fekete színű csőnadrágja farzsebében kutakodott, majd egy kis bénázás után remegő kézzel előhúzott egy doboz piros Marlboro cigarettát és egy matt fekete öngyújtót. Kiszedett egy szálat a csomagolásából, karcsú ujjaival rózsaszín, még sebes szájába illesztette, majd meggyújtotta. Olyan művészien hatott az összkép ; egy szikár szőkésbarna fiú amint egy orvosi szobában ül és dohányzik. Semmi különleges, sőt.. De Harmony mégis rabul esett a pillanatnak, s megbabonázva nézte ahogy Nathan letüdőzi, majd kifújja a szürke, gomolygó füstöt. Amint elért hozzá a szaga, magához tért.
 - Hé, te mégis mit csinálsz? - ordított rá elborult arccal. Mindig is cigaretta-ellenző volt, hiszen dédpapája, kit olyan nagyon szeretett tüdőrákban hunyt el, keserves szenvedések közepette.
  - Nem egyértelmű? - kérdezett vissza felhúzott szemöldökkel Nathaniel.
  - Te őrült! Meg akarsz halni? - Harmony már nyúlt is, hogy kikaphassa a fiú kezéből a cigit, de ő félúton  megragadta a lányt. Már megint olyan szemtelenül közel voltak egymáshoz.
  - Egyszer úgy is meghalok. Onnantól már nem mindegy, hogy most vagy később? - duruzsolta komoly arccal, miközben kék és barna színű íriszeit a lányéba mélyesztette.
Harmony zavarba jött a hirtelen komorságtól, a súlyos szavaktól, és az újbóli közelségtől. Tekintetével az ő alkarját szorító fiú csuklóját szuggerálta mikor valamiben megakadt. A gyönyörű hófehér bőrét néhol két-három centis vágások borították.
  Ahogy Nathanielnek feltűnt mit néz a lány olyan nagyon, elengedte őt. Harmony gyengéden ölébe vette a fiú kezét, majd ujjbegyeivel végigsimított a forradásokon. A fiú bőrét lefedte a libabőr, talán még tarkójánál is felálltak a legrövidebb hajszálai. Sóvárgott a lány érintéséért, de tudta hogy ez nem helyes. Ő már többé nem bízhat senkiben, nem kötődhet senkihez sem, hiszen az élet a legnagyobb csaló, és ha valaki ellene szegül, akkor egyszerűen megsemmisíti, összeroppantja majd darabokra szedi az illetőt.


  A bent töltött négy nap alatt Harmony már valamennyire tudott alkalmazkodni annyira az intézethez, hogy néhány rejtett zugot felfedjen magának, hiszen ebben mindig is jó volt. Ilyen volt ez a kis retesz is, amely az igen csak terjedelmes udvar egyik fákkal benőtt szegletében helyezkedett el.  Igazából ez csak egy nagy, mohákkal benőtt kő volt, s egy kis tornác terpeszkedett felette.
Harmony felmászott a tetejére, kezeit összekulcsolta térdei körül, és csak figyelte ahogy az átlátszó esőcseppek versenyezve értek földet, hogy a már különböző klikkekbe csoportosult társaik közé csobbanjanak. Arcán érezte a lágy, nyári fuvallat ellenségét, a fagyos, fákat csavaró süvítő szelet. Bő szabású kardigánját összehúzta maga körül, majd összerándult amint megérzett magán néhány befúvott esőcseppet. Hidegek voltak. És mégis olyan jólesőek. Akárcsak Nathaniel. Azok a forradások a csuklóján nem hagyták nyugodni a lányt. Ahogy a fiú egész léte sem. Olyan hétköznapinak akarta elkönyvelni magának, de egyszerűen nem sikerült. Az a sugárzó különlegesség amely csak úgy áradt belőle egyszerűen megvakította  Harmonyt, még gondolataiban is.
  - Hé -  halott egy hangot. Ijedten kapta oda fejét, majd megpillantott egy csurom vizes Nathanielt.
  - Gyere ide, gyorsan! - sürgette, majd arrébb csúszott a sziklán hogy odaférjen mellé, a fedett kis zugába. Azt a vastag, vörös és fekete kockás plédet amit idő közben magára csavart, úgy helyezte hogy legalább a fele lefedje a fiú nedves hátát és vállait.
  Nathan gyönyörű, kék és barna színben pompázó íriszei most sötétebbek voltak ; a kék rettentően csodálatosan hasonlított a dühös, tomboló égre, mely most sötéten hányta magából a hideg esőcseppeket. A barna egészen olyan volt mint a lány haja. A Harmony elgondolkodott egy pillanatra, hogy vajon a fiút is így izgatja az ő szeme színe?
Dús, sötét szempilláiból akárcsak  a könnyek, úgy folytak le arcán a kövér  esőcseppek. Harmony nem tudta türtőztetni magát, és ujjbegyeivel olyan óvatosan törölte le a vizet a bársonyos bőr felületről, mintha az bármelyik pillanatban megrepedhetne, és darabjaira hullhatna, egészen pontosan az ő markába.
Érezte, ahogy a fiú megremeg érintése nyomán.
Olyan különös érzés volt ott, az intézet udvarán ülni a szakadó esőben, a szürkülő nyári, viharos égbolt alatt.
  - Tudod - kezdte Harmony, és tekintetét mélyen belevájta a fiúéba - , mióta itt, vagyok te vagy az első, aki úgy tekint rám mint egy igazi emberre. Köszönöm. - Nathaniel meghökkent. Hiszen ez a lány olyan kedves, olyan jó ember. Milyen teremtmény lehet az, aki ellen tud neki állni?
  - Én.. - Harmony látta hogy a fiú tekintete megenyhült, - nagyon zavarna, ha rágyújtanék egy cigire? - nyögte ki végül. Hangján tisztán érződött hogy nem ezt szerette volna mondani.
  - Ha.. ha szeretnél. - Még saját maga is meglepődött, hogy ezt válaszolta, csak egyszerűen kikívánkozott, annyira megesett a fiún a szíve.
  Immáron ma másodszorra látja a következő mozdulatsorozatot ; előveszi a piros dobozt, a matt fekete öngyújtót, egy szál cigarettát, majd ajkai közé szorítja, meggyújtja, letüdőzi és kifújja a szürke füstöt. Ahogy a szag elért Harmonyhoz, és orrán beszívta a levegővel együtt, eltüsszentette magát. Ezután csak annyit hallott, hogy Nathant hatalma alá keríti egy röhögőgörcs.
  - Mi az? - néz rá kérdő tekintettel a lány.
  - Ez a tüsszentés.. - mondja, majd ismét rájött a nevetés - Olyan cuki volt. Mint.. egy kiscica. - Olyan szépen csilingelt a hangja, még a röhejes szavak kiejtése után is.
  - Hé, ez nem is vicces! - Harmony durcásan fordult el tőle, mire a fiú oldalról átölelte, majd maga felé fordította. Mélyen a lány szemébe nézett.
  - Tudod, már az első pillanattól kezdve.. - Harmony szíve csak úgy zakatolt a testében, és úgy érezte bármelyik pillanatban kiszakadhat bőre alól, de arra nem jött rá hogy miért. - Hapci - imitált tüsszentést végül Nath, ahogy kifigurázta a lányt,  majd ismét elröhögte magát. Harmony csak még ennél is sértődöttebben belebokszolt a fiú vállába.
  - Olyan szemét vagy!
  - Tudom - kuncogott megállás nélkül. - De most már ideje lenne visszamenni, mielőtt megfázol - mondta, majd megfogta a lány kezét, a pokrócot a fejük felé tartotta, majd visszamentek a rideg épületbe.

Sziasztok!
Először is szeretném megköszönni a rengeteg visszajelzést és a sok dicséretet amit kaptam, mind nagyon jól esik! 
Remélem ez a fejezet is tetszett, és nem okoztam csalódást. 
Ha megfogott a történet, iratkozzatok fel, vagy csatlakozzatok a Facebook csoportba!
Brooklyn xx

1. Mint a háború

  Már negyedik napja hogy Harmony végigsétál a sivár, meszelt falú öreg folyosón, s kényelmetlenül beszívja a dohos levegőt. Végtelen méretű lyukat váj hátán az ott dolgozó emberek lenéző tekintete. Papucsa csoszogó, cuppogó hangja csak arra készteti, hogy száját erősen összeharapja. Már puszta jelenlétével feltűnést kelt, mint a megtévesztő külsejű drogcsempész ribanc. Mert rá mindenki így tekint. Mint egy senkire, a legutolsó sarkon állóra. Pedig ő egyáltalán nem ilyen, de ezt csak ő tudja, saját magáról. És ez édeskevés. Ha legalább egy valaki lenne, aki tekint rá legalább egy aprócska arányban is emberként, máris lenne miértje hasztalan életének.
  - Cinder, menjen a kezelője irodájába öt percen belül - szólítja meg az egyik ápolónő ridegen. Fel sem néz a kezében heverő stóc papír közül, csak lefirkant valamit és már tovább is lép.
Mit tehettem már megint?, gondolta magában unottan.
  Cseppet sem sietősen állt meg egy mahagóni színű, nagy faajtó előtt, melyen aranyszínű betűkkel volt kirakva az igazgatóhelyettes neve ; Mr Hector Ravenshill.
  - Jó napot,  Mr Ravenshill - köszönt a lány ahogy kopogás után belépett. Szét sem nézett, csak tekintetét egyszerűen a kreol bőrű, öregedő, őszes hajú kezelőjére emelte.
  - Miss Cinder - biccentett vissza. Sötétkék színű nyakkendőjét kissé meghúzta fehér, vasalt ingén, majd krahácsolt egyet. Hangján meglehetett hallani hogy dohányzik. - Mivel maga az első olyan páciens akivel semmi probléma nem volt mióta bekerült, igen súlyos vádak mellett, magát nyilvánították a legmegbízhatóbbnak - mondta.
Harmony csak biccentett egyet, mire háta mögül éles nevetés csendült fel. Valaki más is volt bent még rajtuk kívül? Fel sem tűnt neki, viszont most hátrafordult, s szembe nézve az idegennel eléggé rácsodálkozott. Az egyik bőrülésben ült összefont karokkal. 18 éves lehetett, akárcsak Harmony. Aranybarna, szinte szőke haja középhosszú tincsekben lógtak fülénél. Arcán aranyosan csillant meg a halovány borosta. Jobb szeme alatt sötétlila véraláfutás húzódott, rózsaszín ajkát pedig egy hosszú seb csúfította melyből még egészen kicsit szivárgott a vörös vér. Volt valami különleges megjelenésében. Talán az íriszei lehettek azok. Egyik oldalon olyan kék volt, mint a dühödt tenger vad hullámai, a másikon pedig aranybarna, mint a forró karamell. Úgy szikráztak, mint a háború. Heterochromia.
  - Mint látja, az úr nem éppen a leg.. khm.. modorosabb és erkölcsösebb, ezért  ha nem bánja,  magára bízzuk, hogy foglalkozzon vele a szabadidejében. Természetesen nem marad díjtalanul, ugyanis a szenvedéseiért cserében fél évvel előbb kiengedjük - Ravenshill kérlelve nézett Harmonyra. Ez a négy borzalmas, pokoli nap után végre valaki normális érzelmet is mutat felé! És előbb is szabadulhat innen. De megéri ez egyáltalán? Mennyire lehet veszélyes az a fiú? Hogyan kerülhetett be? Miért van összeverve?
  - Pontosan mit ért az alatt, hogy foglalkoznom kell vele? Olyan veszélyes lenne, hogy akár annyit is felajánlanak, hogy ennyivel előbb mehetek haza?
  - Tudja, Nathaniel elég problémás fiatalember. Csak azt szeretnénk, hogy maga hasson rá. Hátha egy kortársának jobban megnyílik, mint az itt dolgozóknak.
  - Hé, én is itt vagyok! - szólt be szórakozottan az említett.
Tehát Nathaniel. Milyen különös név. Akárcsak maga, az egész lénye, gondolta Harmony. Fejét a fiú felé fordította, s csak bámulta pár másodpercen keresztül, ahogyan ült a fotelben és különleges tekintetét a rácsos ablakon nyugtatta.
  - Rendben. Elvállalom - sóhajtott, mintha egy olyan nagyon nagy szívességet kértek volna tőle. De lehet hogy ez tényleg komoly dolog lesz?
  - Oké, mehetnek - állt fel Ravenshill. Széke egy nagy reccsenéssel válaszolt mozdulatára.

  Nathaniel lépett ki előbb az ajtón, mögötte Harmony. Csendesen sétáltak a fehér folyosón az orvosi szobához, s majd amikor odaértek szintén egymás mögött léptek be a szürke ajtón.
Senki sem volt a teremben, csak egy asztal, ami steril papírtörlővel volt borítva.
  - Ülj fel oda - mutatott rá Harmony. Nathaniel vágott egy grimaszt, de úgy cselekedett ahogyan parancsolta neki.
A lány a tömérdeknyi gyógyszeres  fiók között matatva kereste a fertőtlenítőt, némi gézt és jeget, vagyis legalább valami hideget ami borogatásként szolgálhat. Mikor megtalálta az előbb említett kellékeket odalépett a fiúhoz, de egyszerűen nem érte fel. Alapból volt vagy 185 centiméter, és hogy egy magasított asztalon ült egyáltalán nem segített a helyzeten.
  - Öhm, mégis lejönnél? - kérdezte Harmony miközben szája szélét rágcsálta.
  - Nocsak, nem érsz fel? - kuncogott Nathaniel.
  - Úgy tűnik.. - sandította oldalra tekintetét.
A fiú egy gyors mozdulattal leugrott az asztalról, majd a mellette terpeszkedő székre ült.
  - Egyébként, Harmony Cinder a nevem - mutatkozott be a lány miközben egy gézt leöntött egy kevés sebfertőtlenítő szerrel.
  - Oké.
  - Mi az, te be sem mutatkozol? - kérdezett vissza sértődötten.
  - Már úgy is tudod a nevem. Nathaniel.
  - És a vezetékneved? 
  - Az egyáltalán miért érdekelne téged? - vonta fel egyik szemöldökét.
  - Mivel a következő másfél évben veled kell töltenem a lehető legtöbb időmet.
  - Ez esetben.. - vigyorodott el. - A nevem Nathaniel Florance. Vannak akik Nathnek szólítanak.
  - És mi van a Nathannel?
  - Mi lenne? Eddig senki sem hívott így.
  - És mi lenne.. - Harmonynak még így is kissé le kellett hajolnia hogy rendesen elérje az arcát. Először a fiú ajkait, a sebet törölte át a gézzel. Olyan közel volt, hogy már ő is érezte a fertőtlenítő csípős szagát, Nathaniel mentás és nikotinos leheletével keverve. - Ha én Nathannak becéznélek?  - csak suttogást tudott kicsikarni hangszálaiból.
  - H-ha szeretnéd.. - a fiú is csak suttogni tudott. Olyan meghitt pillanat volt ez. Igaz, 15 perce ismerték csak egymást, de mégis megpattant az a bizonyos szikra, mely még sokáig tüzelte őket.

Sziasztok! 
Remélem ez a blogom is tetszeni fog nektek, akárcsak az Angel, igaz ez kicsit másabb lesz.
Őszinte véleményeket várok kommetnben!
Iratkozzatok fel, valamint lépjetek be a blog vadiúj Facebook csoportjába is!
Brooklyn xx

Prológus

Tényleg léteznek véletlenek? Vagy minden a sors akarata?

  Az egész csak segítségként indult. Ugyanis Harmony Cinder nem az a fajta lány. Ő nem olyan mint a többiek. Csak egy szerelmes tinédzser, akit átvertek.
  Minden azon az éjszakán kezdődött, amikor Jennis rávette Harmonyt a bulira. A bulira, amin ott volt ő is. Személyesen Dallas Grigori, a rossz fiú. Tudjátok, az a fajta aki minden lány fejét elcsavarja, s élvezkedik rajtuk egy éjszakát, de annál több nem kell egyiktől sem.
  És a rossz fiúk mindent kipróbálnak. Pia, cigi, drogok. Ezen a partin sem történt másképp. Csak amikor a rendőrök megjelentek, az élvezetes szereket nem, még véletlenül sem a gazdájánál, hanem a könnyen átverhető jó kis lánynál találták.
  És így történt, hogy Harmony Cinder bekerült a Saint Josephine Nevelő És Javítóintézetbe. A kopár, rideg falú épületbe, ahonnan a kivezetőút reménysugara sem villanhat fel egykönnyen.
Hogy menekülhet meg az ártatlan lány az igazságtalan ítélettől? Vajon Nathaniel Florance képes beragyogni  sötétté színeződött lelkét?