Son

2015. október 11., vasárnap

4. Mérges tollal írtam

    A bár teli volt gazdag fiatalokkal, és néhány már korosodó, szürke hajú férfival, akik túlságosan el voltak foglalva a kristálypoharukba töltött aranybarna színű alkohol fogyasztásával, és a bőven húszas éveikben járó táncos lányokkal, akik a színpadon tekeregtek hogy szórakoztassák a közönséget, vagy éppen a rendelt italokat kézbesítsék a rendelőiknek, igencsak hiányos öltözetben.  Jaydeen Florance a pult fölé könyökölve meredt a poharára, gondolatai kereszttüzébe zártan. Az élete teljesen kicsúszott a kezei közül. Az öccse, kinek mindig megfelelő példát akart mutatni, most egy nevelőintézetben rontja a már így sem éppen kellemesnek mondható levegőt, és még ő, a saját bátyja sem tudja miért jutott oda, csakis az apjuk, aki tehetett volna ez ellen, de inkább Dominikán tengeti szabadidejét, koktélokkal és fiatal nőkkel körülvéve. Igen, mindig is ilyen volt, hiszen ő Jensen Florance, aki első felesége halála után elvesztette az irányítást, és mindent maga mögött hagyott, a gyerekeivel együtt, és így megy ez már öt kemény éve. Jaydeen 20 éves volt anyja halálukkor, Nathaniel viszont csak 13. Nehéz időszak volt ez nekik, de öccsének főképpen. Ő mindig is anyásabb volt, szinte Janette volt a lelki társa, vele tudott olyan igazán őszintén beszélni. Akkor ütöttek be a problémák a fiúnál, amikor szeretett anyja halála után apja undorodva nézett rá. A temetés után Nathaniel és Jensen között egy bizalmas beszélgetés hangzott el, és a rá következő napon Jaydeen csak egy levelet talált apja dolgozószobájának barna színű, fából készült íróasztalán, amiben csupán annyi állt, hogy új életet kezd egy másik kontinensen, ahol már semmi szüksége a fiaira, de azért minden hónapban küld egy igen magas, bizonyos összeget, amiből bőségesen meg tudnak élni. Lehet hogy a pénzt eltudta intézni, de az sosem tűnt fel neki, hogy a fiainak apaként van rá szükségük, nem egy bankként.  Akkor került Nathaniel először rossz társaságba. 14 volt, amikor rászokott a dohányra, 16 évesen voltak drogproblémái, és mindez csakis apjuk miatt, aki magasról tett rájuk. Az akkor éppen felnőtté váló Jaydeen pedig kötelességének érezte, hogy vigyáznia kell öccsére, akármilyen nehéz feladat is lesz ez, és most úgy érezte, ahogy az alkoholtól, és fülledt erotikától bűzlő bárban ült, hogy kudarcot vallott báttyként, emberként és újságíróként. Amikor kisgyermekként elképzelte a jövőjét, egyáltalán nem ezt a férfit látta, hanem egy magabiztos, keményen dolgozó embert, akinek ilyenkor már van egy szerető felesége és egy kisfia, vagy kislánya.
  - Nocsak, nocsak, mit keres itt a nagy híres Jaydeen Florance? - a férfi teste megfeszült a nyájasan csengő hangtól. Hosszú ujjaival erősen rámarkolt a poharára, majd szemeivel mélyen az érkező arcába ásta magát. 
  - Mit akarsz, Shannon? Nincs ki életét megkeserítened, ezért megjött a kedved a topless lányokhoz? - nyögte ki összeszorított fogai között, miközben egyik oldalon felvonta szemöldökét. 
  - Csak nem rádöbbentél, hogy se perc alatt eltudom venni a munkád? - annyira, de annyira tipikus volt. Hosszú combjait fekete ceruzaszoknya takarta el, melyből fehér inge lazán kibuggyant. Nyakában ragyogó gyöngysor húzódott, haja szőke csigákban hullott vállaira. Arcát gyönyörű smink takarta ; vastag szája sötétvörös rúzzsal volt kitöltve, fagyos kék szeme erős fekete szemhéjtussal volt kihúzva, hatalmas műszempillákkal kiegészítve. Szokásos gyilkos tekintettel pillantgatott szerte a klubban. Igen, kifejezetten ő volt Marzia Shannon. 



     Harmony a szobájában ült, és egy szakadt lapú könyvet olvasott. A minap találta, a vaságya alá volt becsúsztatva. Mikor először kinyitotta, a kis, levegőtlen helyiséget hatalmas porfelhő terítette be. A lány köhécselt párat, majd elgondolkodott, hogy vajon szokták e takarítani az épület szobáit. Már jó ideje itt lehet, hogy nem vette még észre senki?
  Nyomtatott betűk helyett, vastag körvonalú, valószínűleg fekete filccel írt sorokat vélt felfedezni. A betűk szép kerekek voltak, olyan régimódiak. Harmony akárhogy is nézte, nem értette a mondatokat. Valószínűleg francia volt. Igen, minden bizonnyal francia. Egyszer, még évekkel ezelőtt, még mindez előtt, mikor normális tinilány volt, volt egy film. Valami vígjáték, amire bár már nem nagyon emlékezett, de az még az eszében volt, hogy rögtön megragadta a fantáziáját, és miután végignézte, utánaolvasott a dolognak. Egy francia eredetű film volt. Ez alapján ismerte fel lapokon sorakozó szavak nyelvezetét. 
Rendben, ez így érdekes lesz, gondolta, miközben gyorsan átfutott a könyv belsején, és hirtelen meglátott valamit. Egy név szerepelt benne. Jensen Florance. Florance, Florance, Florance.. Ezt a nevet hajtogatta magában, míg nem pár másodperc után beugrott, honnan is olyan ismerős. Nathaniel! Teljesen megfeledkezett a fiúról, és az ígéretétől, miszerint foglalkoznia kell vele. Gyorsan összecsukta a könyvet és visszacsúsztatta az ágy alá, remélve senki sem találja meg. Valójában ez a gondolat hiába való volt, hiszen eddig sem tűnt fel senkinek a kis tárgy létezése. 
 Laza lófarokba kötötte gesztenyeszín haját, meztelen lábait a műanyag papucsába csúsztatta, majd lenyomta a kilincset, és kilépett az ajtón. Olyan fájdalmas, kínzó hanggal szólalt fel a kora esti csendben, hogy Harmony tarkóján felálltak a kegyetlenül rövid hajszálak, melyeket annyira utál. 
Zakatoló szívvel csörtetett tovább a folyosó félhomályában. Tekintetét az egyik pókhálós, lepattogzott festékes sarokból kapkodta a másikba. Senkivel sem találkozott, és ez egy szinten lenyugtatta, mégis különös szorongás lappangott mellkasában, míg oda nem ért a fiú szobájának ajtaja elé. Csak ácsorgott a barna, régimódi bejárat előtt, miközben azon agyalt, tulajdonképpen miért is jött ide. Egy részt kötelességből, másrészt túlságosan is fúrta az oldalát a könyv, és a benne szereplő név. Lehet, hogy Nathaniel rokona, és tud valamit. De az is ugyanúgy előfordulhat, hogy fogalma sincs az egészről. Talán elhamarkodott döntés volt ez miatt idejönni (mert ugye az ember fantáziája előrébb van a kialakított sorrendben, mint a kötelességérzet). 
Sóhajtott egy mélyet, már minden mindegy alapon, és bekopogott. Nyolc másodperc - semmi. Tizenhat másodperc - semmi. Huszonnégy másodperc - nem túl meglepő, ha azt állítom, semmi. Újra megemelte kezét, és újra kopogott. Semmi, semmi és persze semmi válasz az ajtó túloldaláról. Nagyszerű. Újabb kopogás, újabb másodpercek, síri csönddel. 
 Harmony türelmetlen lett. Sosem voltak kötélidegei, főleg nem ha már alapból izgatott volt. Megunta, hogy csak áll ott, mint egy kupac feleslegesség, így hát arra jutott, hogy benyit. Senki sem olyan hülye, hogy nyitva hagyja az ajtaját, de azért megpróbálta. Rámarkolt a hideg, síkos kilincsre, lenyomta, és legnagyobb meglepődésére az ajtó kinyílt előtte. Ugyan rágta még egy ideig a szája szélét, hogy mennyire, de mennyire nem helyes döntés csak úgy benyitni egy idegen szobájába, de végül a szívére hallgatott, a józan esze helyett. Halkan becsukta maga után az ajtót, és szétnézett a szobában. Csupa fehérség és tisztaság. Ezzel a két szóval lehet legjobban leírni az állapotot, amit ott uralkodott. Na jó, a tisztaság kicsit túlzás egy ilyen helyen, úgyhogy inkább az érintetlen jelzőt használnám. Az ágyban mintha még senki sem feküdt volna, a kis kopott asztalka előtt heverő széken mintha még senki nem ült volna. Se egy ruha, egy táska, vagy akárcsak egy papír zsebkendő sem foglalta sehol a helyet. Az ablak annál inkább nyitva volt. És.. És valaki éppen mászott be rajta. 
Harmony megdörzsölte szemeit, és mintha szellemet látna, úgy meredt a mostanra már előtte álló fiúra. 
  - Te.. Te meg mégis mi a fenét csinálsz? - nyögte ki végül hitetlenül. 
  - Nem egyértelmű? - vonta fel Nathaniel fél szemöldökét. Már egészen sötétedett, de kétszínű íriszeiben tisztán lehetett látni a nyugodtságot. Harmonyról ez már kevésbé volt elmondható. 
  - Hogyan..? Mit? Egyszerűn.. Mit csinálsz? - tette fel a kérdést újból, még mindig értetlenül. 
  - Unatkoztam, úgyhogy kinyitottam az ablakot. El akartam szökni, de a rácsok megakadályoztak.. Volna. - Teljesen természetesen közölte, egy vállrándítással megtoldva.  
  - Volna?
  - Kinéztem, és megláttam, hogy a csavarok igen csak lazák. Így hát gondolkodás nélkül kezdtem kitolni az egészet, és az meg is mozdult. Komolyabbnak hittem ezt a helyet, azt gondoltam, legalább kicsit ki fog fogni rajtam. De csalódnom kellett. Innen még egy óvodás is ki tud szabadulni, ha akar. 
  - Jézusom. Nathaniel.. De várj, ha kijutottál, akkor mégis mi a francért jöttél vissza? Mert nem hinném, hogy annyira nagyon fűtött a kötelességérzet. 
  - Valóban. Egyszerűen csak így láttam jónak. Van itt valami, ami ide köt. - Lassan, tagoltan beszélt, miközben tekintetét a lányéba véste. 
  - O oo. Azt hiszem, tudom is, hogy mi az. - Fecsegte Harmony, összeszűkített szemekkel. 
  - Igazán? - húzta fel fél szemöldökét a fiú. Újra. 
  - Tudod, ki az a Jensen Florance? - kérdezte Harmony, mire Nath arcán egy furcsa ábrázat villant át. 
  - Tessék? - kérdezett vissza, de végül hozzátette, s szemeit lesütötte - Ő az apám. 
  - Találtam egy könyvet. Az ágyam alá volt téve. Kézzel írták, franciául. Az egyik oldalon akadt meg a szemem ezen a néven. És.. Még valami Janette is volt benne. 
  - Janette Franciaországban született. És az anyám volt. - Mondta halkan, és keserűen elmosolyodott.





Sziasztok! 
Hú, igen, tudom. Szörnyű vagyok, hogy már hónapok óta nem volt új fejezet, és erre elfogadható magyarázatom sincs, csak annyi, hogy lusta voltam.. :)
Nem tudom, fogalmam sincs, mennyi olvasóm maradt meg (ja, valószínűleg semennyi. Mindegy, magamnak köszönhetem!), de azért remélem annak aki elolvasta, tetszett ez a fejezet is. Nem tudom a következő mikor jön, de igyekszem. Csak hát ha egyszer ilyen menthetetlenül lusta az ember lánya..:) B xx 

1 megjegyzés: